A TÉKOZLÓ FIÚ ATYJA VISZONTLÁTÁSAKOR

Atyám, ne fond karod nyakamra,
lágy ölelése fojtogat:
lehervadt régen orcám hamva,
tartsd vissza most a csókodat -
mert vétkeztem Te ellened,
nem vagyok többé gyermeked!

Koldus vagyok, rongyos ruhájú,
pazarló, léha, sõt vak is.
Nem illet engem, csak a vályú,
megelégedném azzal is.
Hagyd most a régit, fényeset -
leszek legkisebb béresed.

Kiadtad már a rám esõ részt,
nem jár nekem több semmi más.
Hogy ínséget láttam s törõdést,
csak én, csak én vagyok hibás.
Eltékozoltam jussomat,
mindent, mit név és otthon ad.

Ujjamra mégis gyûrût húzol?
Díszesre váltod rossz gúnyám?
Szíved szerelme most is unszol
sok bánatjárta év után?
Ó, szív, atyai szív, örök!
Eléd roskadva megtörök.

Nagyobb a szíved, mint a vétkem,
mint ennen keblemben a vád.
Kivet mindenki, szomjan-étlen,
Te vagy most egyetlen barát.
Magam utálom, más kerül.
Te szeretsz híven egyedül.

Atyám, ölelj hát, csókold orcám,
édes, akár bocsánatod.
Kit visszavártál, bûne harcán,
fiad meghalt s feltámadott.
Óh, hív a ház! - add a sarut:
Ki elveszett, ma hazajut.

(1944)

A weboldalt készítette, és üzemelteti: Deli-Szabó Sándor
Látogatók száma: 17 597 505