JÓL VAGYON JÓ ÉS HÛ SZOLGÁM (RÉSZLET "AZ IGAZGYÖNGY" CÍMÛ REGÉNYBÕL)

Szerzõ: Kispál Csilla

Még a dagadt Han Bingli, csúfnevén „Nagy Vas” is eljött, aki Ottokár halála után csatlakozott a bandához. Fényesre krómozott békebeli tûzoltósisakjában szórakozottan majszolta szokásos óriás hamburgerjét öreg Harley Davidsonja nyergében. Azt állította, hogy képes Istennel gondolatban kommunikálni. Ezért a többiek Jemit kivételével mind dilisnek tartották. „Sámánnak” csúfolták és mindig azzal húzták, hogy „beszélnek a fejében”. Jézussal kapcsolatban a született szkeptikusok közé tartozott. Egyben igazi hedonista volt, az érzéki örömök megszállottja, persze a maga komótos módján. Nem sietett soha sehova. Lassan élvezte az életet, ahogy õ mondta. Megjelenése ezért valódi csodának számított. Elhitte, hogy van Isten, de Jézussal valahogy nem tudott kibékülni. Nem fért a fejébe, ha Isten addig meghallgatta minden imáját, akkor miért volt szüksége arra, hogy Jézus Krisztust elfogadja Megváltójának. Bosszantotta az, hogy ezt az egészet nem értette. Azért akart eljönni az istentiszteletre, hogy erre a kérdésre elfogadható választ kapjon. Olyan hihetetlennek, nehezen felfoghatónak, meseszerûnek tartotta a feltámadást. Képtelen volt hinni abban, hogy az által van csak jövetele az Atyához.
- Ebben az egészben nem hiszek, Istenem. – gondolta. – Hiszen így is meghallgatod az imáimat.
- Hiába élsz egy boldog életet, ha utána a pokolba kerülsz. – jött a válasz gondolatban.
- Hogy lehet az? Hiszen én senkinek sem akarok ártani és ha valami rosszat teszek azt rendszerint megbánom. – döbbent meg Han Bingli.
- Ez engem nem érdekel. Tisztátalan vagy az eredendõ bûntõl. A bûnbánatod és a jótetteid is mocskosak emiatt. Mindened hiábavaló, mert a romlandó és múlandó emberi természetedbõl táplálkozik. Ezért nem fogadhatom el, sõt számomra ezek a dolgaid nem is léteznek.
- Ezek szerint hiába kértelek rá, nem bocsátottad meg a vétkeim? – kérdezte magában ijedten Han Bingli.
- Nem, ezeket a kéréseidet meg sem hallottam, mert nem vagy a fiam. Csak azok jutottak fel hozzám, amelyek a szükségeidrõl szóltak. Azokat nem tagadtam meg tõled, hiszen te is a teremtményem vagy. – válaszolta Isten.
- Szóval címzett ismeretlen, vissza a feladónak. Ezért éreztem azt, hogy újra meg újra bocsánatot kell kérnem. Olyan volt, mintha nem szívbõl tettem volna. A szégyenérzet és a lelkiismeret-furdalás maradt… Én akkor sem tudom bevenni ezt a Jézus-maszalagot. Ne haragudj, talán nem vagyok ehhez elég érett vagy intelligens. Esetleg pont ellenkezõleg, lehet, hogy nem vagyok eléggé gyermekien naiv. – töprengett a dagi motoros.
- Az üdvösség nem érettség vagy agyi képesség kérdése, hanem tudatos döntésé. Mikor fogadod végre el, hogy Jézus az én Fiam? Amíg ezt nem teszed meg, a kárhozat gyermeke vagy. Az én Egyszülöttem azért lett emberré, hogy Vele közösségben lehess és az Õ vére által fiammá fogadhassalak. Nem kell érte semmit adnod vagy tenned. Az örök élet ingyen van. Csak akarni kell. – bíztatta Isten.
- Sajnos nem megy. Buliztam, ettem-ittam, csajoztam satöbbi, mert jól esett. Igyekeztem nem ártani másoknak. Egész földi életemet élveztem idáig. Miért nem mondta meg eddig senki, hogy ez bûn? Ez nem fair! Segíts, Istenem, nem akarok pokolra kerülni! – esett kétségbe Han Bingli.
Isten tudta, hogy az utolsó mondat kivételével ez mind hazugság volt, ám nem vitatkozott vele.
- Jól van. – felelte. – Akkor menj el az istentiszteletre. Majd ott elmondom, mit tegyél.
Han Bingli megfogadta Isten tanácsát. A többiekkel együtt elment a Sáron Rózsája Gyülekezet épületéhez és leparkolt elõtte. A gyülekezeti ház eléggé lepukkant volt. Kívülrõl leginkább egy hajléktalanszállóra emlékeztetett. A felsõ tízezerhez tartozóktól a koldusokig mindenféle nép szállingózott az istentiszteletre. Boldogan üdvözölték egymást. Barátnõk puszilkodtak, ölelték meg egymást bensõségesen, férfiak fogtak kezet úton-útfélen az épület elõtti járdán. Fiatal és idõsebb házaspárok, sõt egész családok jöttek a kapu felé. Mindenki örömmel köszöntötte ismerõseit. Öltönyös-nyakkendõs emberek beszélgettek elmélyülten, de mégis fesztelen lazasággal a hajléktalanokkal és a farmeres, kockásinges munkásokkal. Õszhajú bácsikák és nénikék társalogtak flitteres pólójú csitrikkel, bõrdzsekis srácokkal mindenfajta merev távolságtartás és manír nélkül. Fekete és sárgabõrû diákok, jól fésült úrifiúk és tetovált kikötõi figurák segédkeztek együtt a technikai felszerelés cipelésében. Mindenütt rengeteg kisebb-nagyobb gyermek száguldozott nevetgélve, kurjongatva a felnõttek között, akik gondosan szemmel tartották õket. Hihetetlenül sokszínûnek mégis egységesnek tûnt az egész forgatag. Mintha egy falu, egy törzs, sõt egy test lett volna. Mindannyian nagyon különböztek egymástól, mégis annyira hasonlóak voltak. Han Binglit elképesztõ mennyiségû új élmény érte egyszerre. Az egész gyülekezet tele volt élettel. Tarkaságával és hang-kavalkádjával elõször leginkább egy keleti bazárra emlékeztetett. Mégis volt benne valami békés, otthonos és megnyugtató. A dagi motoros tátott szájjal állt ez elõtt a rejtély elõtt. Képtelen volt felfogni, vajon mi és hogyan tartotta össze ezt a kavargóan lüktetõ egyben barátságosan magába fogadó közösséget. Mi ez a biztonságérzet és ez a szabadság egyben? Létezik-e a világon más hely, ahol a hajléktalan egy asztalhoz ül a milliomossal, ahol a híres professzor barátságosan lehajol és beköti egy vadidegen maszatos kisfiú cipõjét, ahol a marcona punk egy mozgássérült fiú nehéz csomagjait cipeli vidáman fütyörészve? Han Bingli felfogta, hogy ez egy különleges találkahely. A gyülekezet szellemisége nemcsak megfogta, hanem magával is ragadta. Meg akarta ismerni e titok nyitját. A részese szeretett volna lenni ennek az egész hihetetlen vonzerejû dolognak. Láthatólag a többi motoros is így érzett. Lassan ocsúdtak a kezdeti ámulatból és élénken lépkedtek fel a bejárati lépcsõkön. Bent elõször hatalmas, sárgafalú elõtér fogadta õket ugyanazzal a kavargó, színes tömeggel és fantasztikus hangulattal. Han Bingli követte társait és a gyülekezeti tagokat az emeletre a nagyterembe. Felérve az órájára tekintett. Még volt tíz perce az istentisztelet kezdetéig. A büféhez ment. Mikor sorra került, viccesen egy pofa sört kért, mire a büfés mosolyogva azt felelte, hogy eltévesztette a házszámot, ahol sörözni lehet, az egy másik hely. Han nem próbálkozott tovább a poénjaival. Kért egy sima „falmelléki átlátszót” – egy szénsavmentes ásványvizet. Nem akarta, hogy az istentisztelet alatt jöjjön rá a hangos böfögés, mert egyébként õ sohasem tartotta vissza. Úgy gondolta, hogy az nem egészséges. Lassan mindenki beszállingózott és helyet foglalt a teremben. A szülõk és nagyszülõk lekísérték a gyermekeket a bébiszitter szobába és a gyerekszolgálathoz. Közel háromszáz ember ücsörgött együtt. Han Binglit az egész az iskolai ünnepségekre emlékeztette. A várakozás miatt elõször kicsit elveszettnek érezte magát. Egyszer csak mindenki elhallgatott. Egy fiatalember jött fel színpadra és halkan imádkozni kezdett. Az emberek lehajtották fejüket és vele együtt mélyültek el az imában. Han kezdett elsüllyedni a székében. Behúzta nyakát és laposan pillogott, azt nézte, vajon figyeli-e valaki. Õ nem volt képes név szerint Jézushoz imádkozni, mert nem hitt Benne. Ezért megszólította Istent.
- Istenem, mit tegyek most?
- Úrvacsoraosztás lesz. Menj ki és vegyél magadhoz egy darab pászkát és egy pohár szõlõlevet. A többit majd elmondom utána. – mondta Isten.
- De hát ez lopás! Én nem hiszek Jézusban! – ijedezett a dagadt motoros.
- Te kértél segítséget, akkor bízz bennem! Az nem lopás, ha ezeket a dolgokat elveszed, csak ha nem hiszel a Fiamban, az Úr Jézus Krisztusban és megeszed, megiszod õket. Hogyha nem gyõzlek meg, akkor szabad vagy arra, hogy visszavidd vagy odaadd egy fogyatékos gyermekemnek.
- Jó, megteszem. – hagyta rá Han.
Ekkor az emberek felálltak és énekelni kezdtek. Persze megint csak Jézusról. Han ismét kínosan érezte magát. Nem tudott velük dalolni. Fél óráig állt egyhelyben, alig várta, hogy leülhessen. Amikor végre megtehette, boldogan huppant le székére. A pódiumon a fiatalember megkérte a gyülekezet tagjait, hogy az ajtónálló segítõk vezetésével soronként járuljanak oda az úrvacsorai asztalhoz. Halk zene közepette mindegyikõjük magához vett egy pászkadarabot és egy pohárnyi szõlõlevet. Han is sorra került. Úgy érezte, mintha a pászka és a pohár égette volna a kezét és a székéig vezetõ visszaúton mázsás súlyúvá váltak volna. Szája kiszáradt, szíve torkában dobogott: mi van, ha mégse…?
Ekkor a beszélõ ismét megszólalt a pódiumon. Jézusról és az utolsó vacsoráról prédikált. Han semmit sem hallott belõle. A füle csengett. Izzadt és szédült, de makacsul szorította a pászkát és a pohár szõlõlevet. Ilyen még nem volt. A motorosbanda zabakirálya ott ült, kezében a kajával és az innivalóval és nem csinált velük semmit. Nem tudta, sírjon-e vagy nevessen a helyzeten.
- Smucig egy nép. – vigyorgott magában. – Még sehol sem szúrták ki a szememet ilyen kis adaggal, pedig sok helyen voltam már vendégségben.
- Hallgass és figyelj rám! – szólt közbe nyomatékkal Isten. – Most nézz bele a pohárba!
- Egy párszor már megtettem az életben, mégsem tértem meg attól! – humorizált Han.
Mégis belekukkantott a pohárba. Egy pillanatig valódi vér volt benne! A dagi motoros lélegzete is elállt. Ösztönösen körülnézett, hátha valaki más is látta.
- Ez döbbenet! Vér volt, igazi vér! – ismerte be ijedten. – Isten Maga mutatta meg nekem Krisztus vérét! A saját szememmel láthattam! Az egész Jézus-történet a kereszttel és a feltámadással igaz! Elhiszem!… A megtérõ ima… Gyorsan, mert mindjárt vesszük az úrvacsorát!! Bocsásd meg a bûneimet, Uram Jézus, fõleg azt, hogy idáig nem hittem Benned! Hiszem, hogy meghaltál a kereszten bûneim bocsánatára és feltámadtál üdvösségemre. Elfogadlak Megváltómnak. Kérlek, jöjj a szívembe! Köszönöm Neked az örök életet. Ámen.
Végre Isten is megszólalt Han szívében:
Jól vagyon, jó és hû szolgám, kevesen voltál hû, sokra bízlak ezután; menj be a te uradnak örömébe.
Han szemeit könnyek futották el. Felszabadult öröm töltötte el szívét. Volt már vidám, volt már boldog, de ilyet azelõtt még sohasem érzett. A meghatottságtól szipogva vette magához az úrvacsorát.

A weboldalt készítette, és üzemelteti: Deli-Szabó Sándor
Látogatók száma: 17 616 540