A FEKETE TÖRZSÛ FA

Szerzõ: Guti Tünde

A FEKETE TÖRZSÛ FA

Minden kivirágzott. Kerítésünk tövében teljes díszben sárgállik az aranyesõ, édeskés illatot árasztanak a fiatal gyümölcsfák fehér, lila és rózsaszín virágai.
A rangidõs, délceg juhar oszlopként áll középen, hatalmas koronájával tekintélyt parancsolóan néz körül. Bomló rügyei, friss hajtásai duzzadnak az élettõl, ahogy ragyognak a napsugárban. Egy vékonyka fehérnyár megilletõdve csodálja.
Sziporkázó fénynyalábok simítják körbe a házat, a fûszálak ásítozva húzzák ki magukat. Hirtelen felcsendül egy jól ismert trilla az egyik kopár ágon:
- Nyitnikék, nyitnikék! – Nevet, kacag a kicsi cinke, barátai együtt röppennek vele gallyról-gallyra.
Minden szem odaszegezõdik. De nem a madarakra, hiszen azok hol járnak már! Hanem arra kis szótlanul álldogáló, fekete törzsû fácskára.
Nem illik közéjük. Mintha néhány másodpercre megállna az idõ, eláll a lélegzet…, és társai kíméletlenül gúnyolni kezdik. Õ csak áll, tudja, hogy még nem jött el az õ ideje. Még a szél is beleköt incselkedve, és oldalba böki egy kemény fuvallattal:
- Úgy állsz itt, mint egy özvegy! Te aztán nem fogsz kivirágozni! – Azzal hûvösen tovább nyargal…
Õ csak tûri, mert leges legbelül ismeri és alázatosan várja az IDÕK IGAZSÁGÁT. Szemlesütve ejt néhány könnycseppet, amit hamar felszárítanak a langyos napsugarak, majd fekete kérge alá hatolva jól esõ melegséggel járják át.
A büszke nyárfa, aki maga is viseli a NAGY VIHAR nyomait, gúnyosan hullajtja utolsó száraz leveleit kiközösített szomszédjára, és csúfondárosan fûzi hozzá:
- Neked már elhullajtani valód sem akad! Volt egyáltalán rajtad levél valaha?! – Óvatosan elfordulva ügyesen takarja el saját törését…
A szomorúfûz hosszú, leomló hajába bele- belekap a morcos szél, majd süvítve eltûnik a csodálkozó, fehér bárányfelhõk között.

* * *

Telt-múlt az idõ.
A Nap különös gyengédséggel küldte le sugarait az udvarba, nem sajnálva senkitõl sem fényét. Rámosolygott a fekete törzsû fára, és az évgyûrûk között végigszáguldott egy örömteli üzenet halkan súgva:
- MOST! Ébredj! Zöldellj! – S az ÉLET olyan erõvel áradt szét, hogy senki sem tudta volna megállítani!
Bársonyos kis rügyecskék jelentek meg ágai végén. Eljött az õ ideje is! Nem szólt senkinek, csak átadta magát az újjáéledés gyönyörûségének.
Õ, a fekete törzsû fa leveleket hajt, kivirágzik és egyszer majd gyümölcsöket érlel. Nem erõlködik, nem vitatkozik a gúnyolódókkal, csupán rábízza magát az ÉLETET ADÓRA. Tudja, várja, hogy énekesmadarak fészkelnek majd koronájában, és lombja árnyékot ad a nyári hõségben.
Mindig is tudta, magában hordozta a titkot, az IDÕK TITKÁT… Kivárta türelmesen, és most csupa mosoly, csupa illat és rigódal az egész udvar!


2010. ápr. 6. Guti Tünde

A weboldalt készítette, és üzemelteti: Deli-Szabó Sándor
Látogatók száma: 17 620 459