A BÚZATÁBLA

Szerzõ: Guti Tünde

A BÚZATÁBLA


Boldog szerényen állt egy szép zöld, egészen fiatal, zsenge hajtás többi társa közt, feszesen kihúzva magát. Nézett jobbra meg balra, jólesõ biztatásként fogadva a napfény kellemes cirógatását. Érezte, ahogy az elmúlt napok esõzése most duzzadó életerõvé alakul benne, tartása egyre magabiztosabb, s mind jobban ellenáll a szélnek. Bizsergés járta át, amikor rostjai megnyúltak és gyökerei terebélyesedve hatoltak egyre mélyebbre.
Telt-múlt az idõ, a délceg búza nõtt, bokrosodott, öröm volt ránézni, ahogy lágyan hullámzott a tavaszi légmozgással! Ám egyszer csak valami történt… Baljóslatú, zord fellegek gyülekeztek az égen és eltakarták a napot. Nyomasztó homállyal szállt le az este, a csillagok elbújtak, a hold sem világított a sötétségben. Az erdõ állatai meglapultak búvóhelyükön, a vadászlak ablakai bezáródtak, a tyúkok elültek, az istálló elcsendesedett.
Csak a házõrzõk forgatták nyugtalanul a fejüket, feszülten fülelve. Hosszan szimatoltak bele a levegõbe, és valami szokatlan szorongás borzolta fel hátukon a szõrt. Valaki idegen jár a környéken! Amikor néhány pillanatra kibújt a hold, ijesztõ árnyékot vetett a ház falára egy gonosz suhanás… A kutyák vonítottak, halvány gyertyafény szûrõdött a vén ablakspaletták alján, aztán újra elborult az ég, és elhalkult minden zaj.

* * *

Másnap a megszokott rendben indult be az élet erdõn, mezõn. Mosolygó napsütés és finoman záporozó esõ váltogatta egymást hetekig, és a gabonatábla dús zöld színben pompázott. Egy délután felszisszent az egyik tekintélyes szárú búza, ahogy oldalra nézett:
- Hát te ki vagy és hogy kerülsz ide?
- Én is búza vagyok – sutyorogta a kérdezett – és jól érzem magam közöttetek!
Kicsit gyanúsan fogadták a szûkszavú bemutatkozást a sorokban is, de sokáig nem törõdtek vele. A kék búzavirág azonban megsejtett valamit, és a pipacsok is rosszallóan hajladoztak…
Repültek a hetek, és az idegen növény egyre szembetûnõbb változáson ment keresztül. Míg a többség kalászt hordozott éltetõ terméssel, ez szúrós szélû, durva leveleket hajtott, és homlokát büszkén felemelve mutogatta apró, magokat rejtõ virágait. Öntelten himbálta magát a fuvallatokban, míg egy mezei pacsirta csodálkozva csipogott oda neki. A sárga napraforgók óvakodva várták a fejleményeket.
Ekkor figyelt fel rá az éppen arra járó gazda. Szemöldökét összeráncolva mélyen elgondolkodott… Az a különös éjszaka járt a fejében, amikor valaki ott settenkedett a tanyája körül…
-Kihúzzam, uram? Kigyomláljam ezt az élõsködõt és a hozzá hasonlókat? – kérdezte a segéd csípõre tett kézzel, kizökkentve a szántó tulajdonosát a töprengésbõl, aki tekintélyes nyugalommal így válaszolt:
- Nem, nem kell! Hagyjuk együtt nõni, mert talán a búzát is kiszaggatnád vele! Amit az ellenség belevetett azon az éjjelen a gabonámba, az aratáskor kiválogatjuk és elégetjük!
Azzal megfordult és határozott léptekkel elindult, hogy körbejárja szeretett birtokát.

* * *

A nap pedig egyre melegebben sütött és beérlelte az aranyló búzaszemeket. Békés szellõ ringatta a táblát, amikor elérkezett az aratás napja. Megjelent a földek ura, megelégedetten járatta szemeit a kalászokon, majd kezét felemelve jelt adott. Elkezdõdött a betakarítás és a szétválogatás is.
A megérett búzakalászok örömtõl sugárzó tekintettel, fejüket lehajtva nyújtották magvaikat, hiszen ezért éltek, ez volt a céljuk, vágyuk, hogy termést hozzanak a gazdának. A konkollyal pedig már nem foglalkoztak…


2010. június 3. Guti Tünde

A weboldalt készítette, és üzemelteti: Deli-Szabó Sándor
Látogatók száma: 17 616 406