Szabolcska Mihály: 
BETLEHEMBEN 

Szikrázó alkonyesti csillagok már 
Jelentgették a kora éjet, 
Mikor fáradtan Mária és József 
Betlehembe megérkezének. 

Gazdája a vendégfogadó háznak 
Kint állt telt háza kapujába 
S a szállástkérő vándorokat durván 
Továbbkergette, meg nem szánta. 

Áldott terhével Mária leroskadt, 
Ott közelén a vendégháznak... 
És megesett a szíve-lelke rajta 
Az istállóbeli szolgának. 

És akkor éjjel nagy fényes csodákkal 
Lőn tele az egész természet. 
A vendéglő gazdája kínos-ébren 
Gyötrődte át az egész éjet. 

Nem bírt aludni. A búsás bevétel 
Valahogy a lelkére lázadt: 
Hasztalan számolt, nem tudott olvasni 
Harminc ezüst pénznél továbbat. 

S az istállószolgának akkor éjjel 
Csodálatos álmai voltak: 
Kárpitjai a kéklő menny-íveknek 
A jászolfákig lehajoltak. 

A szarufákról fényözön sugárzott... 
A négy fal nőttön-nőtt föl az égnek... 
S hajnalra-kelve remegő szivében 
Még visszhangzik az angyal-ének, 

Az istállót fényes templomnak látja 
- Barmai nagy-csendesen állnak - 
És látja álmélkodva folytatását 
Az éjjeli álomlátásnak. 

S míg jönnek a pásztorok és a bölcsek, 
Ő a jászol belső végében, 
Maga se tudja, mért, csak boldogan ott 
Sír, sír rejtelmes örömében.