Mi tettük pusztává,
a szép kies földet, 
mi vagyunk oka, ha
ejtünk fájó könnyet.
Szívünk bűnre hajlott,
bűnhődnünk kell érte,
bűnben fogantattunk,
vár ránk a sír mélye!
Pedig hű Teremtőnk,
életre teremtett,
mégis, sírva hagytuk
el, az Édenkertet. 
Így kétféle módon
rójuk vándorutunk,
bolygónk a Nap körül,
földön, lábon futunk. 
A földre magunkkal,
mi semmit nem hozunk,
semmi nélkül jövünk,
üresen távozunk. 
Dolgozunk föld felett,
nyugszunk majd föld alatt,
élőn a föld felett, 
holtan a föld alatt. 
Bűnre hajló szívvel,
bűnre hajt a vérünk
akkor sem hagy nyugtot,
ha aludni térünk. 
De mégse bánkódjunk,
ha bűnvallást teszünk,
Megváltónk megbocsát,
s Vele: mennyben leszünk!
Elvette a rosszat,
a jót, nekünk adta, 
számunkra a mennyet,
újra megnyitotta!

                      Pecznyík Pál
                      Celldömölk
                      2008. XII. 8.