Szép így, ugye: fogyatkozó erőnk,
fogyó szépségünk ráaggatni lassan
gyermekeinkre, csak a jó remény
glóriájával ékesítve élni,
hogy semmi sem volt hiábavaló,
hogy semmi sem lesz hiábavaló,
mert életünkből épül valami
bennünk s azokban, kikkel összeér
arasznyi létünk szűkülő köre.

Jó így, ugye, hogy átalakulunk
mindent megértőn, mindent megbocsátón
fehér hajúvá, halkuló szavúvá
míg elporlasztja bennünk teljesen
önzésünk sziklatömbjét az idő.