Ímé az én markaimba metszettelek fel téged...
Szólt az ígéret.

Az élet csupa indulás.
Sohasem érkezés vagy megnyugvás.
Az úton menni, tenni kell,
szeretni, gyűlölni, élni illdomos.
Ezt így adta a sors.
A sors?!
Ó nem, ez nem hazárd.
Nem véletlenre bízott:
'akármi-lesz-is', nem.
Ez terv. S nem akárkié,
az Istené.

E tervben benne vagytok.
Hát nem csodás?
Isten tenyerén lenni.
Még mi kellene más?

Benne van élted, benne terveid,
benne van szerelmed és ígéreteid.
A társad is benne, a szíve is Nála,
mit egymásnak fogadtok,
azt Ő is látja, hallja.

Isteni vezetés, gondviselő kezek
kísérnek az úton.
Védenek, szeretnek,
ölelnek, vigyáznak
s az ég ígéretei adnak értelmet
az életnek, a kűzdésnek
s a szerető, féltő,
hitvestársi ragaszkodásnak.

Az élet csupa indulás...
Induljatok imával.
Egymás kezét fogva
Istennek szavával.
Indulni nem elég.
Menni, tenni kell,
haladni, örülni,
sírni, szeretni illdomos
s még szenvedni is...
De ne feledjétek: ez nem a sors.
Nem, ez a gondviselés,
Isteni vezetés.