Régóta ismerlek már Istenem,
S egyre halkulnak bennem a „miértek”,
de homályos elmém bárhogy derül is, 
valamit most nem értek.

Tudom, szereted minden művedet,
mert minden műved nagyszerű, remek.
Szereted a virágot, hisz színében
a mennynek színei tündöklenek.

Szereted a csillagot, tiszta, fényes.
A követ is: ház lesz, véd, enyhet ad.
A harmatot, a forrást: makulátlan.
S mert szótlan terem, a füvet s a fát.

Az állatot, mert törvények szerint él,
s mint az ember, testvérbe nem harap. 
A szitakötőt, fecskét, sast, galambot,
méhet, s minden zümmögő bogarat.

Mik a márvány száz színét ragyogják,
s hímporuk, pelyhük, tolluk lágy, puha. 
Szereted a gyermeket, mert az arcán
az ártatlanság égi mosolya.

Szép minden műved, hát hogyne szeretnéd!
Gyönyörködsz benne, mind, mind értem ezt.
De engem, aki szégyenedre válok,
ezt nem értem, hogy miért szeretsz!?